Karácsonyi Üzenet

Kétezer évvel ezelőtt tömve voltak az utcák Betlehemben. Kényszeredetten vagy csak évezve a sokaság erejét az emberek le-fel járkáltak az utcákon. Némelyikük szállást keresett kétségbeesetten, volt olyan aki a vásárba igyekezett, hogy kihasználva a sok ember jelenlétének kínálatát, megajándékozza magát és szeretteit. Ugye ismerős a forgatag?

A Karácsony előtti felfordulás, megszerzett fáradság után megváltás az esti csend békessége, üdítően járja át lelkünket. Csöndes, nehezen induló éneket énekelünk, közben arra gondolunk, aki gyengén és sebezhetően érkezett a világra, aki később megtanított bennünket arra, hogy hogyan kell szeretnünk Istenünket és embertársainkat, majd emberi természettel nem összeférő tökéletességét a világ összetörte, de le nem győzte, hanem isteni arcát megmutatva nekünk reményt adott és célt.

Nem más tehát 2007-ben sem a Karácsony, mint sok-sok évvel ezelőtt. Találjuk meg a bennünk rejlő békét, nyiljunk ki a többi ember számára, mutassuk meg, hogy akit ma ünnepelünk, attól tanultunk is valamit! Tanultunk, de nehéz terhet kaptunk. Nehéz tudni, mi lenne az igaz cselekedet, és be nem tartani. Ne aggódjunk ezen, hanem törekedjünk szánni egy pillantásnyi időt, mielőtt az emberekre nézünk, mielőtt megszólalunk, mielőtt egy szalmaszálat is odébb teszünk, hogy átvillantsük túl-tudatos elménken a kérdést: Az értünk született mit szólna ehhez? Örömére válna? Igyekezzünk tehát emberek, sok a teendőnk. Isten "pontgyűjtő" akciójában ne valjunk szégyent!

C.G. Róbert esete a világgal – Hatodik rész

- Menjünk be ide, szomjas vagyok! - mondta a felesége. Zoltán is érezte már, hogy az egész napi fárasztó járkálás és valami pálinkafőzési ügy miatt kiszáradt a szája, így beleegyezett. Az étterem, amit csak kis jóindulattal nevezhetünk így, mert ez is csak egy volt a városban megtalálható gyorséttermek közül, az utca jobb oldalán, félig nyitott fatetejével, derékig érő deszkapalánkjával, melynek berakását vékony egymásra merőleges lécekkel díszítették, mégis beleillet a poros későnyári hangulatba. Szokásos helyük az utcai terasz hátulsó végében volt, ami az üléshelyek sorát merőlegesen zárta. Szerették ezt a helyet, mert jól belátható volt innen a többi része, lehetet nézelődni. Az asztal alatt egy nagy lexikon méretű lakat hevert. Kulcsnyílásából víz bugyogott elő lassan.

- Mit kérnek? - kérdezte a pincérnő. Rendeltek egy narancslét és egy kólát. De kis idő múlva felálltak és sietős léptekkel az étterem háta mögé mentek. Fojtott hangon, suttogóan kiabálva beszélgettek. A pálinkafőzésről volt szó. Felesége intett, hogy menjenek vissza, mert látta, hogy a pincérnő alumínium széles karimájú tálcával a kezében idegesen körül néz, nem találja vendégeit. A kiszolgáló "nyáripult" középen helyezkedett el, hűtővel napernyővel, ahogy kell. Ennél megálltak és szóltak, hogy ők itt vannak, nem kell visszavinni az italukat. Választ nem várva határozottan a helyükre siettek és leültek. Valaki időközben a táskáját a padra tette, de ennek nem tulajdonítottak jelentőséget, nem zavarta őket. Egyszerűen odébb tolták egy kicsit.

A pincérnő egy másik pincér társaságában jelent meg. A barna pincér egy nagy műanyagflakonból ismeretlen eredetű italt kezdett Zoltán poharába tölteni, ellenkezést nem ismerő mozdulattal. Zoltán csendesen megszólította, mindig is híres volt higgadtságáról.

- Én nem ezt kértem, hanem kólát! - Mint aki nem is hallja, a pincér csordultig teletöltötte a poharát. Zoltán lepillantott az asztal alá, hogy megnyugodjon mielőtt szól. Meglátta a nagy lakatot. A víz, mintha egy kicsit erősebben folyt volna belőle és már egész nagy tócsát képzett a lábuk alatt.

- Elnézést kérek, de én kólát kértem! És a feleségemnek sem azt hozták, amit rendelt!

- Uram, ebben az étteremben soha nem szolgálunk fel csak gyümölcslét.
- De a kóla, az gyümölcsből készült, és különben is a feleségem gyümölcslét rendelt!

Erről, mintha nem is hallottak volna, nem vettek tudomást, sietősen eltávoztak. Zoltán döbbenten ült és csodálkozott magán, hogy nem érzett késztetést a további vitára, teljesen nyugodt volt. Élvezte az üldögélést. Közben párja odasúgta neki, hogy mindjárt jön, megnézi a pálinkafőzőt.

Zoltán elgondolkodva ült tovább. Egy rőtvörös korcskutya tipegett oda, és combjához dörgölte az orrát. Nem rajongott a kutyákért, de nem is félt tőlük, tudta, ha nyugton marad, nem tesz hírtelen mozdulatot, nem lesz baj. Nem érzett arra sem késztetést, hogy megsimogassa. Arra gondolt, mi lenne, ha a kutya megharapná a kezét. A kezét a combján pihentette. Az állat fekete, nedves orrlyukaival hozzáért a kézfejéhez, szaglászni kezdte, majd szájával gyengéden harapdálni. Zoltánt ez nem izgatta különösebben, ismerte a kutyák szokásait, és még mindig nyugodt volt. Máskor már elkapta volna a kezét, és elzavarta volna a hívatlan vendéget. Most mégsem tette. A harapdálás kezdett erősödni és már a fájdalomküszöb közelében járt, de még most sem mozdult, nyugtalanabb sem lett. Érezte, hogy valami nincs rendben vele. Hirtelen az éles fogak beszakították az eddig ellenálló bőrét, satuba fogva a kezét. Vére kiserkent. Ekkor Zoltán a bal kezével próbálta kiszabadítani magát. Kereste a megfelelő fogást az állat torkán. Arra gondolt, hogy ha nála lenne egy rugós bicska, amit egy kézzel is működésbe lehet hozni, akkor átvágná a gonosz jószág torkát. Alulról fölfelé középen hatolna be, átszúrva a kutya légcsövét, majd jobbra kanyarítással az artériát. Biztosan elengedné a kezét és megdöglene a hülye állat!

- Zoltán! Zoltán nem akarsz felébredni? - felesége kedves szavakkal ébresztgette. Zoltán lassan, mintha egy homályos sötét szobából átment volna egy kellemesebb helyre, felébredt.

- Igen felkelek. - A fárasztó nap, a sok járkálás után hazaérve engedélyezett magának egy félóra szundikálást. A keze a két térde között volt beékelődve, elzsibbadt.

Egészen kitisztult a feje, amire szüksége is volt. Rengeteg rossz dolog történt vele ma.

C.G. Róbert esete a világgal – Ötödik rész

Első rész Második rész Harmadik rész Negyedik rész

Mire haza értek, a hajnal kiterítette nedves szőnyegét. Lakmározás előtt szortírozták a zsákmányt. Ehhez az asszonyok értettek a legjobban. Először, az értékesebb dolgokat pakolták ki a padló közepére, két csoportra osztva. Az élelmiszereket még lefekvés előtt elfogyasztják, a másik rész tartalma, mindenféle a piacon, vagy más állatoknál értékesíthető tárgyakból állt. Ezeket, előtte kissé feljavítva, a következő nap délutánján próbálják elpasszolni. Egyik technikájuk, hogy a kicsinyeket maguk előtt tolva, végigjárják az odúkat, külföldről érkezett szegény vándorpatkányoknak kiadva magukat. Papírt is tudnak erről mutatni, eredeti pecséttel. Bekopogtatnak, és előadják siránkozó vékony hangon, hogy menekülniük kellett, a kölyköknek nincs mit enni, vásárolják meg tőlük a hasznos háztartási vagy szórakozási cikkeiket. Olcsón adják. Persze, mindig a reális ár kétszeresét mondják, hogy a vevőjüknek legyen lehetősége alkudni. Ha pedig olyan balek akad, aki gondolkodás nélkül fizet, már csak azért is, hogy valahogy megszabaduljon tőlük, akkor a haszon nagy. Nehéz őket levakarni, mert, ha egyszer belemégy a primitív játékukba, akkor következő és következő tárgyukat erőszakolják rád. Nem riadnak vissza attól sem, hogy kihasználva a pillanatnyi zavart, vizet vagy egy karéj kenyeret kérjenek a háziaktól, s miközben nem figyelsz oda, az apró és könnyen mozdítható értékeidet elemelik.

Más, haszontalanabb részét a zsákmánynak egy másik kupacba rakva félreteszik rosszabb időkre. Ma különösen sietni kellett, mert a városban hírét vették garázdálkodásaiknak, és az emberek lázongtak.

- El kellene takarítani ezeket a büdös patkányokat! - vagy mások - Bemocskolnak mindent, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek!

Róbert tudta, hogy a rosszindulatú megjegyzésekkel nem kell foglalkozni, elvégre megvannak a jogaik. Ezekkel tökéletesen tisztában is volt. Ha valamelyik ember nagyon rájuk szállt, egyszerűen feljelentette őket a helyi illetékes hatóságnál, megtoldva a valóságot néhány jól bevált frázissal:

- Patkánynak nevezett! Pedig mi becsületes rágcsálók vagyunk. A törvény kimondja, hogy egyetlen rágcsáló sem nevezhető patkánynak, mert ez a szó pejoratív jelentéssel bír, és lehetőséget ad a gyűlöletkeltésre!

Erre aztán békén hagyják őket. Róbert büszke volt magára.

C.G. Róbert esete a világgal – Negyedik rész

Első rész Második rész Harmadik rész

Először még nem fogta fel kivel is beszél. A hadaró női hang, mint valami városi háttérzaj, úgy hatott. Lassan megértette, hogy saját anyanyelvén, magyarul szólnak hozzá, és ezt értenie kellene. Koncentrálni próbált a szavak jelentésére. Máskor is megfigyelte magán, hogy az ébredés folyamata nem a szeme kinyitásával ér véget. A tudat fokozatosan ébred fel benne, függően attól, hogy épp mivel kezdődik a napja. Ha a szokásos tevékenységeket valami megzavarja, nyugodt állapota kis késéssel kapcsolja be a következő "panelt".
Tudta, hogy most már meg kell szólalnia.
- Elnézést, mit is mondott? Elég rossz a vonal...
Mivel nem volt biztos benne, hogy mennyi időt töltött hallgatással, és szerette volna elkerülni a kellemetlenségeket, jobbnak látta hát, ha ügyesen kivágja magát.
- Tudna hívni néhány perc múlva? Hátha jobb lesz. - és letette. A szíve gyorsabban kezdett verni, izzadni kezdett. Kinyitotta az ablakot és kibámult. Lakása az ötödik emeleten volt, szép kis takaros háromszobás. Mindig kényelmesnek tartotta és szerette. A ház és az út között fás, bokros park húzódott keskeny sávban. A fák elég idősek voltak, jó árnyékot adtak. A harmadik és a negyedik emelet magasságáig nyúlt fel egynémelyik. Kissé távolabb padok, legtöbbször unatkozó nyugdíjasok telepedtek le rajta, élvezve a jó időt és pletykálkodás kissé sós-csípős ízét. Odébb pedig a szemetes konténerek. A látványtól ösztönösen kissé előrébb hajolt, hogy jobban lásson. Persze ötven méter távolságból ez mit sem jelentett, de majdnem sikerül elérnie, hogy egyensúlyát veszítse.

C.G. Róbert esete a világgal – Harmadik rész

Első rész Második rész

Lassan felszállt a füst a hatalmas kamion nyomában. Egy Renault Premium 385T1 típusú nyergesvontató vágtatott át a város négysávos útján a sötét éjszakában. Róbert még mindig földöz lapult. Lassacskán merte csak tekintetét felemelni, körbeszaglászott. A veszély elmúlt. Mindig mondta az asszonynak, hogy ne költözzenek a nagyvárosba, az ember közelébe. Sok a baj és a gond. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az emberek mellett könnyebb megélhetést tud biztosítani népes családja számára, ezért hajlandó volt a kellemetlenségeket elviselni. Szüksége nem is szenvedett hiányt.

Farkával hármat koppintott a földre. Ezzel jelezte az odúban maradóknak: Tiszta a levegő. Komótosan elő is bújtak mind. Elől hűséges társa, majd kölykei. Velük élt asszonyának húga is. Ő ismerte jogait, csak a kilenc kicsi után merészkedett elő. Hasa kissé féloldalra fordult, dagadtnak érezte magát. Nem sok ideje maradt a szülésig. Tudta aztán minden megváltozik, Róbert nagyon szereti a gyerekeket és ő is több tiszteletet, megbecsülést fog kapni.

Elindultak hát, át az úton. Most már mindenki kapkodta a lábát, nem tudni mikor jön egy másik őrült sofőr. A túl oldalon park volt, szélén nagy tárolóedények. Ide szokta elhelyezni az ember a számára értéktelen dolgokat. Nagy kincsek ezek. Kenyérhéj, túlbarnult banán, félig lerágott csont és más finomságok. Ez volt mindig első állomásuk. A többi rágcsáló csak az után vehette ki részét a sok jóból, miután Róbert és családja a helyszínről távozott. Minden családnak megvolt a maga territóriuma, de ha a szokásos bejárást elvégezték, és felpakolva távoztak, akkor a rangban következő családfőnek joga volt a maradékból kivenni részét. Az alacsony sorban élők, és akit távolról érkeztek több kilométert gyalogolva, mind később és később jutottak az éléskamrához.

Róbert soha nem mászott be a konténerekbe. A fiatalok, az asszony irányításával végezték el a munka oroszlánrészét. Róbert ilyenkor a környezetét figyelte, őrködött. Most mivel nem látott semmi gyanús mozgást, tarisznyájából előhúzott egy kis üveget, azt kortyolgatta. Elgondolkodott. Milyen más lett a világ. Régen nem kellett ilyen fáradságos munkával összeszedni a napi betevőt. Akkoriban az ember még mindent szetdobált maga körül. Csak végigsétáltam a főutcán és megtöltöttem zsákomat.

C. G. Róbert esete a világgal - Második rész

Első rész itt

Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Az ébresztőóra hangos csipogására kelt fel. Tudta, hogy nem sok ideje van az ágyban való heverészésre, rengeteg elintéznivalója akad. Kedd volt, szép idő lesz ma, állapította meg Zoltán. Ennek mindig örülni tudott, és tudatosan figyelt arra, hogy az esetleges szomorúnak mondott időjárás soha ne szegje kedvét. Ez is egy olyan dolog, amitől nem tehetünk, tehát fogadjuk el! Ez volt a mottója. Tíz percet engedélyezett magának még a nyújtózkodásra, majd erőt vett magán, előkotorta elnyűtt papucsát az ágy alól, és kivánszorgott a konyhába. Reggeli szertartása begyakorolt módon és mindig pontosan ugyanúgy zajlott. Megengedte a vizet, mutató ujját belemártotta. Várta, hogy a víz hőmérséklete csökkenjen. Amikor úgy ítélte meg, most már jó lesz, kedvenc csészéjét félig engedte meg, majd elzárta a csapot. Szeme elé tartotta és figyelte, hogyan remeg a víz felszíne, apró hullámok között csillogó fény dobált szikrákat. Szerette az élet és természet apró rezdüléseit. Belekortyolt, élvezte a víz kellemes fémes ízét. A szája bal majd jobb oldalán tartotta bent a folyadékot. A nyelve alatt kellemesen bizsergett. Lenyelte. Még egy korttyal próbálkozott, de tudta, hogy ez már közel sem lesz olyan élvezetes, mint a reggeli első. Kiöntötte a maradékot. Teavizet tett oda. Visszaslattyogott a szobába és megigazította az ágyat. A lepedővel nem foglalkozott, hogy gyűrött, de a paplant szép egyenletesre simította, és a párnát is felrázta. Nem terítette rá az ágytakarót. Lassan kihúzta éjjeliszekrénye fiókját. Doboz cigarettáját kereste. Kényelmesen kivett belőle egy szálat, meggyújtotta. Mélyet szívott bele, két-három másodpercig a füstöt benn tartotta, majd lassan kifújta. Szemei előtt apró csillagok cikáztak, kissé megszédült. De ezek nem voltak kellemetlenen érzések, sőt mindig törekedett arra, hogy előcsalogassa a kis csillagokat és a kellemes elbódulást. Erre csak a reggeli első slukkal volt képes. Örült neki, hogy megint sikerült. Sok időt nem töltött el itt, a konyhában volt a hamuzó, és amúgy sem szeretett a szobában dohányozni. Miközben a folyosón haladt végig nem szívta tovább, mindig nyugodt körülmények között szerette élvezni a füstöt. A víz most kezdett el zübörögni, azért még leült. Nem sokára elnyomta a csikket. Kivett a szekrényből egy filtert és beledobta a lobogó vízbe. Elzárta a gázt. Rápillantott a faliórára. Még fél órája maradt, hogy elinduljon a munkába. Ekkor megcsörrent a telefon.

C.G. Róbert esete a világgal – Első rész

C.G. Róbert félt a sötétben. Villogó barna szemei idegesen jártak körbe. Óvatosan mérte fel környezetét, amint kilépett odúja bejáratán. Lábai alatt az apró szemű csikorgó kavicsok halkan koccantak össze, néha éles, elnyújtott hanggal. Ez az idegszálakig hasító zaj emlékeztette hősünket arra, hogyan hatol át a kés a testet fedő ruhán. Hátán először a hideg futott végig, majd melegség öntötte el. Kissé balra középmagas bokorcsoport hegyes levelei lándzsahegyszerűen ágaskodtak feléje. Szívverése kissé fokozódott, szemén párafelhő csapott át. Ez mindig zavarta, ellenségei könnyen felismerhették gyengeségét. Kettőt-hármat pislogott, és figyelte lélegzetvételeit. Levegő, egy, kettő, három, szünet, levegő, egy, kettő …, ismételgette magában. Halk, de egyenletesen erősödő morajra lett figyelmes. Földhöz lapulva hegyezte füleit, egy pár másodpercre megmerevedett. Éles fény villant, nyomában csattanásszerű robbanás.

Milyen a rákpáncél chips?

A japán szakács mozdulatai gyorsak, kimértek. Nincs felesleges vagy tétlen esemény. Begyakorolt színházi előadása elvarázsolja az asztaltársaságot. Apró ételek sorozata mindig kellemes ízekkel tölti el a szádat, megállás nélküli nassolás. Szeretnéd, ha a végtelent így kellene eltöltened (Azért vannak más finomságok is).

Amikor éppen nem ételt preparál, vagy süt az asztalba épített spóron, akkor szabad három másodpercében még elmos két poharat vagy megfeni kését. Szóval lenyűgöző.

Meglepetést készít s erre fel is hívja a figyelmet. Ételforgató lapátjával szépen ellapingatja az előző fogásként tálalt garnélarák páncélját a sütőlapon, megfogatja, simítgatja, szélre húzza. Közben más ételeket készít. Kevés figyelmet szentel az elkövetkező fél órában a szemétből megmentett maradéknak. Már el is felejtkezünk róla, amikor mosolygó arccal invitál a műremek megkóstolására. Apró, húszforintos érme alakú, világos barnára sült rák-chips-el kínál bennünket. Érdemes megpróbálkozni vele, na lássuk. Állagra tényleg chips, ropogva törik a fogaim között, nem túl kemény, nem túl puha. Íze diszkrét, tökmag és kukorica lepény között félúton helyezkedik el. Nem kell félni, a szakács érti a dolgát! Próbáld ki te is ha egyszer lesz szerencséd hozzá!

Amsterdam, 2007 szeptember 26.