2007. december 22., szombat

Karácsonyi Üzenet


Kétezer évvel ezelőtt tömve voltak az utcák Betlehemben. Kényszeredetten vagy csak évezve a sokaság erejét az emberek le-fel járkáltak az utcákon. Némelyikük szállást keresett kétségbeesetten, volt olyan aki a vásárba igyekezett, hogy kihasználva a sok ember jelenlétének kínálatát, megajándékozza magát és szeretteit. Ugye ismerős a forgatag?

A Karácsony előtti felfordulás, megszerzett fáradság után megváltás az esti csend békessége, üdítően járja át lelkünket. Csöndes, nehezen induló éneket énekelünk, közben arra gondolunk, aki gyengén és sebezhetően érkezett a világra, aki később megtanított bennünket arra, hogy hogyan kell szeretnünk Istenünket és embertársainkat, majd emberi természettel nem összeférő tökéletességét a világ összetörte, de le nem győzte, hanem isteni arcát megmutatva nekünk reményt adott és célt.

Nem más tehát 2007-ben sem a Karácsony, mint sok-sok évvel ezelőtt. Találjuk meg a bennünk rejlő békét, nyiljunk ki a többi ember számára, mutassuk meg, hogy akit ma ünnepelünk, attól tanultunk is valamit! Tanultunk, de nehéz terhet kaptunk. Nehéz tudni, mi lenne az igaz cselekedet, és be nem tartani. Ne aggódjunk ezen, hanem törekedjünk szánni egy pillantásnyi időt, mielőtt az emberekre nézünk, mielőtt megszólalunk, mielőtt egy szalmaszálat is odébb teszünk, hogy átvillantsük túl-tudatos elménken a kérdést: Az értünk született mit szólna ehhez? Örömére válna? Igyekezzünk tehát emberek, sok a teendőnk. Isten "pontgyűjtő" akciójában ne valjunk szégyent!

2007. december 10., hétfő

C.G. Róbert esete a világgal – Hatodik rész

- Menjünk be ide, szomjas vagyok! - mondta a felesége. Zoltán is érezte már, hogy az egész napi fárasztó járkálás és valami pálinkafőzési ügy miatt kiszáradt a szája, így beleegyezett. Az étterem, amit csak kis jóindulattal nevezhetünk így, mert ez is csak egy volt a városban megtalálható gyorséttermek közül, az utca jobb oldalán, félig nyitott fatetejével, derékig érő deszkapalánkjával, melynek berakását vékony egymásra merőleges lécekkel díszítették, mégis beleillet a poros későnyári hangulatba. Szokásos helyük az utcai terasz hátulsó végében volt, ami az üléshelyek sorát merőlegesen zárta. Szerették ezt a helyet, mert jól belátható volt innen a többi része, lehetet nézelődni. Az asztal alatt egy nagy lexikon méretű lakat hevert. Kulcsnyílásából víz bugyogott elő lassan.
- Mit kérnek? - kérdezte a pincérnő. Rendeltek egy narancslét és egy kólát. De kis idő múlva felálltak és sietős léptekkel az étterem háta mögé mentek. Fojtott hangon, suttogóan kiabálva beszélgettek. A pálinkafőzésről volt szó. Felesége intett, hogy menjenek vissza, mert látta, hogy a pincérnő alumínium széles karimájú tálcával a kezében idegesen körül néz, nem találja vendégeit. A kiszolgáló "nyáripult" középen helyezkedett el, hűtővel napernyővel, ahogy kell. Ennél megálltak és szóltak, hogy ők itt vannak, nem kell visszavinni az italukat. Választ nem várva határozottan a helyükre siettek és leültek. Valaki időközben a táskáját a padra tette, de ennek nem tulajdonítottak jelentőséget, nem zavarta őket. Egyszerűen odébb tolták egy kicsit.
A pincérnő egy másik pincér társaságában jelent meg. A barna pincér egy nagy műanyagflakonból ismeretlen eredetű italt kezdett Zoltán poharába tölteni, ellenkezést nem ismerő mozdulattal. Zoltán csendesen megszólította, mindig is híres volt higgadtságáról.
- Én nem ezt kértem, hanem kólát! - Mint aki nem is hallja, a pincér csordultig teletöltötte a poharát. Zoltán lepillantott az asztal alá, hogy megnyugodjon mielőtt szól. Meglátta a nagy lakatot. A víz, mintha egy kicsit erősebben folyt volna belőle és már egész nagy tócsát képzett a lábuk alatt.
- Elnézést kérek, de én kólát kértem! És a feleségemnek sem azt hozták, amit rendelt!
- Uram, ebben az étteremben soha nem szolgálunk fel csak gyümölcslét.
- De a kóla, az gyümölcsből készült, és különben is a feleségem gyümölcslét rendelt!
Erről, mintha nem is hallottak volna, nem vettek tudomást, sietősen eltávoztak. Zoltán döbbenten ült és csodálkozott magán, hogy nem érzett késztetést a további vitára, teljesen nyugodt volt. Élvezte az üldögélést. Közben párja odasúgta neki, hogy mindjárt jön, megnézi a pálinkafőzőt.
Zoltán elgondolkodva ült tovább. Egy rőtvörös korcskutya tipegett oda, és combjához dörgölte az orrát. Nem rajongott a kutyákért, de nem is félt tőlük, tudta, ha nyugton marad, nem tesz hírtelen mozdulatot, nem lesz baj. Nem érzett arra sem késztetést, hogy megsimogassa. Arra gondolt, mi lenne, ha a kutya megharapná a kezét. A kezét a combján pihentette. Az állat fekete, nedves orrlyukaival hozzáért a kézfejéhez, szaglászni kezdte, majd szájával gyengéden harapdálni. Zoltánt ez nem izgatta különösebben, ismerte a kutyák szokásait, és még mindig nyugodt volt. Máskor már elkapta volna a kezét, és elzavarta volna a hívatlan vendéget. Most mégsem tette. A harapdálás kezdett erősödni és már a fájdalomküszöb közelében járt, de még most sem mozdult, nyugtalanabb sem lett. Érezte, hogy valami nincs rendben vele. Hirtelen az éles fogak beszakították az eddig ellenálló bőrét, satuba fogva a kezét. Vére kiserkent. Ekkor Zoltán a bal kezével próbálta kiszabadítani magát. Kereste a megfelelő fogást az állat torkán. Arra gondolt, hogy ha nála lenne egy rugós bicska, amit egy kézzel is működésbe lehet hozni, akkor átvágná a gonosz jószág torkát. Alulról fölfelé középen hatolna be, átszúrva a kutya légcsövét, majd jobbra kanyarítással az artériát. Biztosan elengedné a kezét és megdöglene a hülye állat!

- Zoltán! Zoltán nem akarsz felébredni? - felesége kedves szavakkal ébresztgette. Zoltán lassan, mintha egy homályos sötét szobából átment volna egy kellemesebb helyre, felébredt.
- Igen felkelek. - A fárasztó nap, a sok járkálás után hazaérve engedélyezett magának egy félóra szundikálást. A keze a két térde között volt beékelődve, elzsibbadt.
Egészen kitisztult a feje, amire szüksége is volt. Rengeteg rossz dolog történt vele ma.