Nem is olyan régen, egy párás vasárnap délután a kertben sétáltam. Velem volt Peti, a hét éves kis ugra-bugra unokaöcsém. Mellettem rohangált, figyelmeztettem is néhányszor, hogy a gyalogösvényről nem illik letérni, még kárt tehet a veteményekben, letörheti a fák friss ágait. Persze nem lehet egy ilyen korú gyereket túl rövid pórázon tartani, no, meg eszes kis legény volt, már ilyen fiatalon felismerte a kultúrnövényeket, megkülönböztette a hasznost a haszontalantól. Nem is szekíroztam sokat, a szabályokat azonban nem árt mindig sulykolni. Gyakran csatlakozott hozzám, mikor kapáltam, vagy a veteményesben gyomláltam. Ilyenkor szeme kerekre nyílva, tátott szájjal itta minden egyes művelethez, növényhez intézett magyarázatomat, gondoskodásuk szabályait. Én persze kikerekítettem, meséssé tettem a még oly egyszerű dolgokat is, mint a magok szórása vagy a koccsozás. Egy kis történet mindenhez, és szinte életre kelt az élő természet az ébredező gyermek elme előtt. Ettől-e, vagy a veleszületett emberösztöntől, nem tudni, de a kis Petike barátaivá fogadta a kert megannyi lakóját. Szeretett is velem friss paprikaillatú levegőt szívni.
De e kis bevezető után térjünk vissza arra a pontra, ahol történetünket elkezdtük. Nos, ezen a párás vasárnap nyári délutánon, ünnep lévén nem dolgoztunk, no, de ez nem azt jelenti, hogy egy-egy szemtelen gyomnövényt nem utasítottunk rendre egy laza meghajlással menet közben. Ekkor, éppen a kert közepén átcsordogáló patakhoz érkeztünk. A patakon csinos kis híd állt. Még édesapámmal építettük, lehet úgy tíz, tizenegy éve. Deszkái viselték egy évtized napsugarát, telét, tavaszát. Ma is tisztán látom magam előtt, hogyan cipeltem le azt a négy betontuskót, amely a híd alappillérét képezte. Egyenként lehettek úgy hetven-nyolcvan kilósak. Egy kőműves furikba emeltük őket a rajtuk, eredetileg ilyen célból fúrt lyukon átdugott vasrúd segítségével, majd egyenként toltam le a gúla alakú szörnyeket, nagy koncentrációval a laza talajon a kerten át a patakig. Elég lett volna egy rossz mozdulat, egy pillanatnyi figyelem kihagyás, és az egykerekű furik úgy billent volna félre, közelében mindent rombolva, mint amilyen ágyúzást a törökök Egernél műveltek. Szóval, a kis hídon, annak nyárfa deszkáin szívesen időzött az ember lábat lógatva víz fölé. Peti is szerette megdobálni fentről a békákat, nevetve vízbemenekülésük fürgeségén. Most is itt volt első pihenőnk. Így eső után, de már szikkadt felszínű földön, kissé csatakos szandálban kíváncsian pillantottunk le fentről a patakra. Van-e víz benne? Nem száradt-e ki a nyári forróságban? Látunk-e kis halat vagy vízisiklót? Mindig számíthattunk valamilyen meglepetésre. Vagy a bürök nőtt egy hét alatt egy métert a békalencse közzé, vagy belebotlottunk egy takaros levedlett kígyóbőrre, esetleg cickánykoponyára. Ez alkalommal, első pillanatra minden a hétvégi nyugalom lanyhaságát árasztotta, a piciny állatok is ebéd utáni sziesztájukat tartották. No, de hirtelen furcsa kaparászásra, morgásra lettünk figyelmesek.
Honnan jöhet a furcsa zaj? Azt biztosra vettük, hogy a hangok állattól származnak. Lassan a zsebembe csúsztattam a kezem és előhúztam csontnyelű bicskámat. Óvatosan kinyitottam a pengét. Nehezen járt, erős volt a rugója, ezért szerettem annyira. Nem mindenki tudta azt életre kelteni! A körmöm beakasztottam a pengébe köszörült mélyedésbe, nem hírtelen, hanem határozott erővel indított és fenntartott mozdulattal kiemeltem nyugvóhelyéből. Vigyázni kellett a helyes erőegyensúlyra, mert a rugó ereje és a köröm ellenálló képessége közel egyenrangú ellenfél volt. Olyan játék ez, ami mindig Odüsszeusz íját juttatja eszembe, férfi az ki felajzza. Mire kellett a kés ezen a barátságos vasárnapi napon? És, ha veszett róka tévedt a kertbe? Lehet, hogy egy kés nem a legjobb védelem ellene, de legalább van esély a védekezésre, ha ránk támadna, a kis Petit és magam épségét nem adom könnyen. Ilyenkor felkészül az ember mindenre. Átvillan fejében megannyi lehetőség, milyen támadást hogyan hárítson, hogyan vágjon vissza. Gyermekkoromban éveken át gyakoroltam a késdobálást, szüleim nagy örömére, lehet ez lesz az az alkalom, amikor hasznát veszem eme tudományomnak. Azért, nagy diadal lenne a veszett rókát megfékezni bordái közzé állított késsel. De nem ez történt.
Óvatosan, szinte hangtalanul közelebb lopóztunk. Peti mögöttem, kissé lemaradva, kipirult arccal, de rendületlenül követett. Félrehajtva a part menti bokor ágait furcsa látvány tárult elénk. Egy kövér sün tüskéit borzolva nézett farkasszemet egy barna puffadt hasú békával. Egymás erejét méregették. Tudtommal a sün nem eszik békát, bár ki tudja. Ugyanez áll a békára is, nehezen képzelhető el, hogy fésűkészítésre adja a fejét. Hogy min vitatkozhattak, azt ember meg nem fejtheti, de az biztos, hogy fontos dolog lehetett, ez látszott szikrázó szemükön. Nagyot nevettünk rajtuk és odébb álltunk. Ne szóljon bele más dolgába a magunkfajta!
Este, mikor Petit ágyba fektettük, láttam rajta, hogy Sün Sanyi és Béka Béla vitája álmaiban folytatódik, s ha el nem felejti reggelig, nekem biztos elmeséli.
